Véleményem a Csillagainkban a hibáról

Sziasztok!

Egyfajta indítóként egy jó erős bombát dobunk vadonatúj weblapunkra. Jelenleg ketten vagyunk, és nem valószínű, hogy ez a szám változni fog a közeljövőben. Úgy tervezzük, leginkább beauty és fashion témákban fogunk írni, de előfordulnak majd különböző cikkek és kritikák is, mint például ez. Kíváncsian várjuk, milyen reakciót fog kiváltani belőletek, mindenesetre, nem szeretnék előre lelőni egyetlen poént sem, kezdjük a legelején. Figyelem! Spoiler.

Startból elkövettem egy orbitálisan nagy hibát, amit soha, de soha nem szabadna megtennie senkinek. A filmet néztem meg először.

Na, most. Gondolom, akik jártasabbak a könyvek világában és nagyjából tisztában vannak azzal, mi a menő mostanában, mi a vörös, mi a szürke jelentősége, tudják, miről beszélek. Megvan az alapszabály, ugye? A könyv mindig jobb, mint a film.

Jó. Jó. Jó. Megvan az alap. Jól jegyezd ezt meg.

Megnéztem a filmet. Vártam 3 hónapot, hogy legyen fent felirat. Jó kritikákat olvastam a könyvről és mindenki annyira, de annyira el volt tőle ragadtatva, hogy az valami hihetetlen. Olyan ember vagyok, aki, ha elolvas egy kritikát egy könyvről, ha lát egy kommentet egy filmről, az azonnal befolyásolja a véleményemet. Talán éppen ezért volt az, hogy hihetetlenül imádtam a filmet. Kétszer is megnéztem. És ugyanolyan vak maradtam.

Rajongásom pár hónap elteltével sem lankadt, így megvettem a könyvet egy boltban, mert azt gondoltam, hogy imádni fogom és annyit olvasom majd, hogy szamárfülesek lesznek az oldalak. Hát…

Nem ismertem ez előtt John Green-t, nem olvastam más könyvét és sosem néztem tőle meg egyetlen videót sem.
Fogalmam sincs, hogy:

a)      ennyire borzalmasan rossz magyar fordító készítette az itthoni könyvet,

b)      valami mélyebb és komolyabb oka volt arra, hogy így írja meg ezt a könyvet

c)      vagy egyszerűen ennyire szarul ír.

Alapból ez egy ifjúsági regény, nem igaz? Tinédzserek állnak a középpontban, szóval, feltételezem, valóban nem felnőtteknek szánták. De egy ilyen nehéz, összekuszált, többszörösen és többszörösen összetett mondatokat használó szöveget, miért akarna elolvasni egy tinédzser? Tele van zsúfolva komolyabb, mélyebb gondolatokkal, amiket nem fejt ki a szerző, csak hagyja ott a levegőben. Talán azt akarja, hogy mi gondolkozzunk el rajta. De ugyan már kérlek! Egy 16 éves lány miért filozofálna arról éjszakánként, hogy mi a szabadság és a bűn között a különbség vagy, hogy mit takar maga a felejtés szó? Egy 16 éves lányt az érdekli, hogy Augustus Waters mennyiszer csókolja meg Hazel Grace Lanchaster-t, és, bár tudja, hogy nem lesz, a boldog befejezést várja. Ó, arról a befejezésről ne is beszéljünk! A párbeszédek hosszúak, de mégis semmitmondóak. Az egyik fél elmond egy féloldalas filozofikus elgondolást a reggeliről, a másik fél erre annyit válaszol, hogy „Ja”.

Hazel Grace Lancaster egy egyedi, depressziós rákos 16 éves lány, akinek a vezetékneve úgy hangzik, mintha valaki egyszerre tüsszentett és köhögött volna, annak ellenére, hogy nem szeretne, édesanyja kérésére elmegy egy támaszcsoportba, Jézus Szó Szerinti Szívébe. Ahol belebotlik Augustus Waters-be, a srác pedig bele is szerelmesedik a mi kis főhősnőnkbe, csak azért, mert az volt olyan kedves és leoltotta szegényt, amiért elmondta mi az az egy dolog, amitől fél, ez pedig a feledés (mert ha azt mondja, hogy a bohócoktól, az dedósan hangzott volna egy ennyire bölcs és filozofikus gondolatokkal bíró férfiútól). Ezután Augustus meghívja magához őt, hogy nézzen meg vele egy filmet, nem, nem holnap, nem a jövő héten, hanem most azonnal. Tök természetes dolog végül is vadidegen embereket hazahurcolászni egy támaszcsoportból, ahogyan az is tök természetes, hogy elmegyek egy olyan fiúhoz, akivel aznap találkoztam először, és aki metaforaként használja a cigarettát. Tök természetes. (Mert nem, ő biztosan nem egy perverz vadállat, aki így akar bejutni a 

bugyimba, nem ez meg sem fordul a fejemben, ahogyan az anyukáméban sem, igen, anya, gyerünk, hagyd, hogy egyetlen kicsi rákos lányod elmenjen egy vadidegen fiúval V, mint Vérbosszút nézni, hagyd csak.) 
Cukiskodnak egy sort, SMS-eket küldözgetnek egymásnak, filozofálnak, régi hintát tesznek fel a netre, mint pedofil gyerekpopsi-kereső játékszert, mint más normális 17 évesek. Természetesen, itt is megvan a románc útjában álló akadály, hiszen Hazel megtiltja magának, hogy szerelmes legyen, mert azt hiszi, hogy ő egy gránát. Hát, gyerekek, ti aztán jól egymásra találtatok. De aztán mégis megesik az első csókjuk egy múzeumban és hurrá, mindenki boldog, aztán pedig Augustus meghal. Puff. A halál után még kapunk 5 eléggé üres fejezetet, amit én teljesen feleslegesnek tartok, egyetlenegybe is bele lehetett volna írni az összeset. 
De persze, minden rossznak van jó oldala is. Ebben az esetben számomra a megnyugvó felüdülés Peter Van Houten volt. Alkoholista, svéd rap hallgató menő csávó. Imádom a háttértörténetét, imádom a stílusát, a viselkedését. Úgy reagált két kis főhősünk érkezésére, ahogyan azt én elvártam tőle és alaposan megmondta nekik a tutit, amikor odaértek. Hazel drága levág egy szép kis hisztit, miközben fogalma sincs Peter fájdalmáról és valódi okáról, amiért így kezeli ezt az egész dolgot. Amiért így kezeli őket. Ilyen egy igazi író. Tetszik, hogy nem úgy beszél a regényéről, mintha az élete része lett volna, holott valójában az volt. Hiszen a kislányának írta. A Holland Tulipánember maga volt Isten. Egyszerűen zseniális. Be kell vallanom, ez a John Green gyerek mégiscsak tud valamit. A legnagyobb vicc az egész találkájukban az, hogy miután Van Houten világosan kiadja az útjukat, elmondja róluk a szomorú igazságot, ami Hazelt és Augustust is utol fogja érni, a kislányt még mindig csak az érdekli, hogy mi történik Anna mamájával. Aztán, mikor rájön, hogy a hisztijével semmit nem fog elérni, elmennek. Végre. 
Összességében a regény nem volt rossz, vannak benne valóban elgondolkodtató részek és érezhetjük milyen szörnyű valójában ez a betegség és a vele járó emberektől kapott szánalom, na meg a depresszió. Idegesítő volt, hogy mindig Augustus Waters-nek és Hazel Grace-nek hívják egymást, ahogyan az is, hogy az író alig hagyta kibontakoztatni szerelmüket, de talán ez így is van rendjén, hiszen érezhető, hogy mennyire kevés időnk van, nem, nem csak a rákosoknak, hanem minden embernek ezen a világon és, hogy életünk minden egyes pillanatát ki kell élveznünk, mert talán másnap már nem tehetjük meg azt, amit ma még igen. Ennyi lett volna a kritikám erről a bizonyos könyvről, ami millió tinédzser kedvencévé vált, és mivel nem igazán értettem, miért is lett ebből ekkora felhajtás, úgy éreztem, muszáj valahogyan kiadnom magamból, amit érzek. Ha megbántottam egy rajongó könyv, illetve film iránt táplált érzelmeit, akkor bocsánatot kérek, de ez az én véleményem. Ellenérveket kommentben várok, természetesen, ha lehet, kulturált módon. 
Összegzés:
Legszimpatikusabb szereplő: Peter Van Houten
Legunszimpatikusabb szereplő: Hazel Grace Lancaster
Legjobb rész a könyvben: kosárlabdakupák összetörése
Legrosszabb rész a könyvben: Hazel reménytelen noteszlap-keresgélése

10/4